Tavaly ilyenkor már javában tartott a HUNOR program űrhajósjelöltjeinek képzése, ma már azt is tudjuk, ki képviseli hazánkat a világűrben. Ha minden jól megy, Kapu Tibor az újabb magyar asztronauta, vele együtt Houstonban folytatja éppen a felkészülést Cserényi Gyula tartalék űrhajósjelölt is. Az Infotér Konferencia 0., Space&Defense tematikus napján tőlük, illetve Dr. Schlégl Ádám korábbi aspiránstól és nemzeti hősünktől, Farkas Bertalantól tudhattak meg izgalmas kulisszatitkokat az érdeklődők.
Volt miről beszélni, hiszen ahogy egyikük fogalmaz, olyan érzés, mintha másfél év alatt valójában öt telt volna el. Tibor és Gyula egyenesen az USA-ból jelentkeztek be a beszélgetésre kisvideók formájában. Felidézték azokat a pillanatokat, amikor megtudták, ki nyerhette el a nem mindennapi lehetőséget. A végeredményt egyenként, egy zárt szobában, borítékból tudták meg. „14 hónap felkészítés után nagyon jó érzés volt mindezzel úgy szembesülni, hogy néhány percig magunkban lehettünk.”
Ádám, aki végül nem került be a keretbe, megkapó őszinteséggel ecsetelte, hogy olyan érzelmi töltetet jelentett a kiválasztási folyamat, hogy a végén tapasztalt csalódás élete végéig kísérni fogja. „A program azonban nem engedte el a kezem: a pszichológiai és a munkahelyi támogatást is megadták. A HUNOR kutatás-fejlesztési osztályán kaptam feladatot, az orvosbiológiai kísérletekért felelek, én fogom ebben segíteni a fiúkat a küldetés során.”
Érdekes volt összehasonlítani a mai űrhajósjelöltek képzési folyamatát az évtizedekkel ezelőtti felkészítéssel. Farkas Bertalan közel ötven évvel ezelőtti élményei több szempontból is eltérnek Tiborékétól. „Mi mindannyian vadászpilóták voltunk – mondja az akkori jelentkezőkről az első magyar asztronauta –, így a felkészüléskor repülésből már nem kellett vizsgát tenni, ugyanakkor sokkal nagyobb, ma már szinte kegyetlennek tűnő terhelésnek voltunk kitéve, mindezt az otthontól távol, Csillagvárosban.” Példaként az egyik túlélési gyakorlatot említi, mely során bedobták őket a tengerbe, ahol órákig kellett várniuk a mentőcsapatot.
Civil ésszel azért Tiborék több élménye is alig felfogható. Például az izolációs képzés, mely egyébként új magyar „találmány”, ez korábban nem szerepelt a felkészítési tervben. A rejtélyes kifejezés mögött egy iszonyú kemény feladat áll, amiben a Terrorelhárítási Központ és a Semmelweis Egyetem szakértői segítettek az űrhajósjelölteknek: 6 napon keresztül kellett egy viszonylag kis alapterületű konténerben élniük, ahol az űrállomáson tapasztalható körülményekhez hasonlókat szimuláltak. A fiúk nem tudták, mikor engedik majd ki őket, szinte alig érintkezhettek a külvilággal, limitált élelemmel, vízzel, folyamatosan csökkenő alvásidővel léteztek bent. Tibor, Gyula és Ádám mindezek ellenére ezt a képzési elemet az egyik legjobb élményükként említik. „Nagyon nehéz volt sok feladat, de mindig kihívásként tekintettünk rájuk, és akkor is eluralkodott rajtunk a büszkeség, hogy megcsináltuk, amikor kiléptünk a konténerből. Rengeteget tanultunk saját magunkról” – jön az összegzés Amerikából.
A munka a felkészítés után sem egyszerű, speciális, a csontokat védő, alacsony sótartalmú diétát folytatnak továbbra is, és mivel ötperces pontossággal van felosztva az űrhajósok napja az űrállomáson, ezt kell most begyakorolni. Öt percet hagynak az ébredésre, ötöt a reggeli készülődésre, és ötperces pontossággal van szabályozva, az evés-ivás, és hogy mikor melyik kísérletet kell elvégezniük. „A HUNOR program célja ugyanis nem az űrutazás – magyarázza Ádám –, az csupán eszköz arra, hogy magyar kutatásokat hajtsunk végre, magyar fejlesztésű eszközöket teszteljünk odafent. Ez lesz az ugródeszka, hogy magyar sikereket érjenek el ezek az eszközök az űrkutatásban.”
A legénységben, melyhez Tibor csatlakozik, amerikai, indiai és lengyel kolléga is van. Együtt folytatják a felkészülést a jövő áprilisi misszióra. „Minden napunkat együtt töltjük, ezért jó volt látni, mennyire motivált emberekről van szó – meséli Gyula. – Nagyon jó a csapat dinamikája, és nagyon élvezem, hogy ennyire különbözőek vagyunk, szakmailag is egyébként.”
Az űrállomásra kedves személyes tárgyakat is felvihetnek az űrhajósok. Farkas Bertalan szívmelengető választ ad arra, ő milyen relikviák mellett döntött. „Volt nálam Unicum, fényképek, a tv maci és az akkor kétéves kislányom piros-fehér-zöld ruhás babája. Tizennyolc éves koráig én őriztem, akkor viszont átadtam neki, hogy most már ő vigyázzon rá, de úgy, hogy ebből a világon nincs még egy.” A fiúk is hasonló tárgyakat terveznek felvinni, leginkább fotókat, játékokat. A szakszerű kiválasztás azért is fontos, mert a tárgyak később megkapják az igazolást, hogy jártak az űrben. Tibor elmondja azt is, ő nagyon várja, hogy zenélhessen odafent. Gitár mindenesetre már van az űrállomáson.
Farkas Bertalan a beszélgetés egy pontján megjegyzi, nagyon örül, hogy a fiatal űrhajósok nem Berci bácsinak szólítják, hanem egyszerűen csak Bercinek. „Szeretnék hozzátok fiatalodni, és megtanulni, amit az amerikai űrhajósok tanítanak nektek, mert nekem abban ötven éve még nem lehetett részem.” Arra a kérdésre, hogy milyen jótanácsokkal látná el fiatal kollégáit, ezekkel a mondatokkal búcsúzik. „Azoknak, akik Amerikában vannak, egy dolgot kell szem előtt tartaniuk: egy nemzetet képviselnek, ebbe belebukni nem szabad. Sikeres visszatérést kívánok nekik!” De Ádámot is biztatja: fantasztikus teljesítmény, amit eddig elért, és sose adja fel az álmát, mert ma már sokkal több esély van arra, hogy végül mégis csak űrhajós lehessen.
